Mindig magadhoz visz az út: a terepfutólány és az Ultra-Trail Hungary

"De miért kell ilyen hosszúakat futni?" - kíváncsiskodnak sokan azoknál a futóknál, akik kicsit többet bóklásznak az átlagosnál.

In medias res. Mielőtt belekezdek a mai történetembe, hadd feleljek erre a kérdésre az én igazságommal.

"Bátorság. Indulj. Meg ne torpanj. Ne kérdezd, hogy a célod hol van. Köss könnyű kendőt, köss sarut. Ki tudja, meddig visz az út. Ha minden lépés élvezet, tán mindegy is, hová vezet. Csak lélegezz, csak lépj. És ennyi. Szívdobogásra menni, menni. Vidd, ami kell. Kevés elég. A tűz, a föld, a víz, az ég. Aki ismeri önmagát, útvesztőiből is égre lát. Nem baj, ha körbe-körbe jársz: aki vár, úgyis rátalálsz. Úgyis rád talál, aki vár: az út kinyit, a pont bezár. A labirintus közepe csalogat, csábít befele: puha, fészekmeleg, sötét. Ki kit talál meg, az a tét. Indulj. A többit rád hagyom. A táska leng a válladon: az ellensúlyról énekel, miközben lelked égre kel. Itt tart a földön: el ne szállj. Vedd, vidd, vidulj! Menj, meg ne állj! Ha messze jut, ha visszafut: mindig magadhoz visz az út. /Szabó T. Anna: Útravaló/

Értitek már? Mindig magadhoz visz az út. Még akkor is, ha nem könnyű a sarud, nem vidulsz, s a válladon nem leng az a táska, hanem súlyként nehezedik rád. Mindig magadhoz visz az út.

Még a magamfajta, kívülről nézve minden kétséget kizáróan extrovertált személyiségnek is kell a menekülés. Kellenek azok az órák, amikor nem vagyok elérhető, nem létezem másoknak, csak magamnak. Láthatatlanul suhanok át az erdőn, fel a hegyre, le a völgybe. Magamra húzom a varázsköpenyt, hogy rejtve maradjak a szemek elől. És jó ez. Olyan elringató érzés. Mintha egy puha toll-fészekbe zuhanva pihennék. Még akkor is, ha a küzdelmes pillanatokban nem feltétlenül ez a kellemes kép jut eszembe. Körbevesz az egyedüllétnek az a megnyugtató melegsége, amibe olyan finoman bele lehet burkolózni. Node ne szaladjunk ennyire előre, inkább fussunk vissza az időben. Haladjunk szép sorban előre, nézzük az évszámokat.

2019: sérülés miatt visszamondott Ultra-Trail Hungary (112 km) indulás. Túltoltam. Nem kicsit, nagyon. Azt hittem, hogy le lehet futni minden hónapban egy százast, mindenféle komolyabb futós előélet és edzettség nélkül. Nem lehet. Illetve de, lehet. Csak utána borítékolható a sérülés. Nekem szerencsém volt, hamar helyrejött a lábam, júliusban már teljesíteni tudtam a Jahorinán egy hetvenest. Kellett ez a pofon, hogy észhez térjek. Túl nagyot haraptam az almába. Hogy le tudtam-e volna futni az UTH-t? Akkor? Kizárt. Hiába, nincsenek véletlenek. 2020: Covid-19. UTH lefújva. A Jóisten egyengeti az utamat, mert biztos vagyok benne, hogy most sem lettem volna még képes tisztességesen célba érni ezen a távon. A bizonyíték erre, hogy az Ultra Tisza-tó után - ami mintegy pótlék-versenyként került kiválasztásra -, egy balul elsült tengerparti kocogás után fáradásos törésem lesz a jobb lábfejemben. Simán ráfutok, ráedzek - buta módon-, ezért elhúzódik a felépülés. Az októberi hosszú Vadlán Ultrát is lemondom, helyette a rövidebb 50 kilis távot célzom meg. 2021: Covid-19, part II. UTH lefújva. Most már igazán úgy gondolom, le tudnám futni a távot. De biztos ez? Vonz a mélység, a kilométerek mennyisége, a kihívás. De ha nincs verseny, mi legyen? Kiegyezek egy Korinthosz 80-nal, egy két napra elosztott mecseki 100-assal, és egy totális flowban megfutott 108-cal a Vadlán Ultrán októberben. Szárnyalás. Öröm. Várakozás.

2022: januárban egy váratlan covid fertőzés késztet pici (?) megtorpanásra. Látszólag könnyen végigfut rajtam a nyavalya, de mintha ez a betegség mindenki legérzékenyebb pontját venné célba: nekem a lelkemet. Hónapokig tart, amíg összeszedem magam mentálisan: demotiváció, végtelen fáradtság, gyakorlatilag minden edzés egy erőszak saját magamon, főleg amíg ráveszem magam, hogy futócipőt húzzak. Kétségbeesetten próbálom visszakapni azt, amit a futás eddig adott és jelentett nekem. Próbálok visszatalálni hozzá, mert hiányzik; azt akarom, hogy megint jóban legyünk, a futás meg én. Hogy legyen újra a barátom. Érkeznek a tanácsok: ne legyen bennem teljesítménykényszer, térjek vissza a gyökerekhez, csak az élvezetért, a kedvtelésért fussak. Örömből. Hasznos és megszívlelendő mindegyik, de tudom, a megoldás bennem van, nekem kell kibogoznom az összegubancolódott szálakat. Mintha folyamatosan dementorok szívnák el belőlem az életerőt, és a hírhedt energiát, amit néhányan a környezetemből irigyelnek. (Ugye, hogy a látszat néha - sokszor - csal?) Igyekszem az erősítésekre koncentrálni, amíg ez a destruktív állapot tart. Március. Próbálom összeszedni magam, miközben a külvilág szinte semmit nem érzékel a vergődésemből. Elveszítem a munkahelyem. Átszervezés. Érzékenyen érint, pedig már átéltem egyszer ugyanezt, amikor kevésbé stabil háttérrel rendelkeztem. Gondolkodom, talán egy jel ez? Telnek a hetek, a Mátrabércre készülök minden izomrostommal és idegszálammal. Kemény edzések, de ez kell, aztán egy éjszaka brutális rekeszizom-görcsre ébredek. Kétrét görnyedek a fájdalomtól, minden lélegzetvétel egy késszúrás az oldalamba. Bírom a fájdalmat, tényleg bírom, de most zokogva kérem Ferit, hogy segítsen, mert alig tudok levegőt venni. Szabályosan be is pánikolok, mert attól félek, hogy a görcstől egyszer csak majd nem tudom beszívni a levegőt. Beveszek egy Algopyrint, aztán valami félig ülő pózban nagy nehezen elaszom. Másnap végigcsinálom az edzésemet, nem habostorta, de nem fáj. Következő éjszaka újra mellém szegődik ugyanaz a fájdalom, nem tudom, mi lehet ez, aztán már nappal is elkísér. Eleinte futás közben sosem fáj, aztán már akkor is. Minek futok, ha már semmi örömöm nincs benne? Vizsgálatok. A legfontosabb: úgy tűnik, minden rendben van. A drága doktor úr jótanácsa: “Diána kedves, lélegezzen!” Ez a mondat, ami bogarat ültet a fülembe, ami arra késztet, hogy a fájdalom ellenére elinduljak a Mátrabérc trailen. Lélegezz. Amikor futok, lélegzem. Amikor a hegyen, az erdőben vagyok: lélegzem. Tudom, hogy meg fog gyógyítani a futás, csak fel kell pattannom erre a hullámra és hagyni, hogy kivigyen a partra. A Mátrabérc maga a szenvedés. Fáj mindenem, kapkodom a levegőt, a félmaratoni táv után már ömlenek a könnyeim, hogy nem bírom folytatni. De lélegzem. Megrázom magam. Ha a lelkemet kell kipréselnem a testemből, akkor is tovább megyek. Helyes döntést hoztam, mert tényleg a futás volt a gyógyír a bajomra. A rekeszizom-görcsök elmúltak nyomtalanul, már a versenyt követő éjszaka nyugodtan és fájdalommentesen telt. Mintha a lelkem is helyrebillent volna: szakmai téren rendeződtek a dolgaim, a motivációm visszatért, teljes erőbedobással készültem a június eleji megmérettetésre: végre eljön az én időm, és indulhatok az UTH-n.

S hogy miért eresztem ilyen bő lére az előzmények ecsetelését? Hogy értsétek, az idei Ultra-Trail Hungary számomra az idáig vezető út megkoronázása, a pont az i-betűn, a hab a tortán. 2022. június 4., majdnem éjfél. Itt állok a rajtban. Nagyon izgulok. Amennyire lehetett, az elmúlt heteket, napokat is tervezéssel, mentális hangolódással töltöttem. Meg azzal a bizonyos zabszemmel. Toporgok, kezemet imára kulcsolom, segíts Istenem, kísérj végig, állj mellettem, add, hogy épen, egészségesen érjek be a célba, a szintidőn belül. No és persze becsülettel végigtolva a versenyt, nem szétcsúszva, épkézláb állapotban. Ámen.

Amikor már zubogva folyik a vér az ereimben, felkúszik a pulzusom és az adrenalin akarja diktálni a tempót… Akkor elindulunk, bele az éjszakába. Együtt kocogunk, ritmusra moccan a fejlámpák fénye, szeretem hallgatni, ahogy csacsognak körülöttem a sporttársak. Hosszú, fárasztó éjszakára számítok, miközben egy csoda az egész: ugyan 10 perc után patakokban folyik rólam a víz, és mintegy második bőrként tapad rám a cuccom. Ez az egyenlítői klíma rányomja a bélyegét az egész versenyre, mintha egy dzsungel-expedíción döngetne a banda. Rengeteg folyadékot kívánok, iszom rendesen, jó erőben érek az első frissítőpontra, Dobogókőre. Ferit én ébresztem, de itt nincs is még szükségem semmi komolyabbra, összepacsizom Fati edzőm férjével, Istvánnal (aki szuper képeket készített végig, egész vasárnap), majd szaladok tovább. Most sem mumusom az éjszaka, pedig ezzel kalkulálok, ehelyett kézenfogva múlatjuk az időt, élvezem a társaságát: nem rémisztő, szépen tudok haladni a magam ütemében.

Számomra a vártnál hamarabb érkezik a hajnal, szinte rácsodálkozom, amikor az első fénysugár derengetni kezdi az eget: már ennyi idő eltelt, már reggeledik? Lépésről-lépésre követem a napfelkelte minden másodpercét, nem akarok lemaradni egyetlen pillanatról sem. Olyan szép, annyira lelket simogató. Kiváltságosnak érzem magam, hogy itt lehetek, dehogy bánom én, hogy egy szemhunyásnyit sem aludtam az éjjel, ezekért a percekért, órákért világra jönni is érdemes, nemhogy virrasztani.

Pilisszentlélekről felfrissülve indulok tovább, hogy aztán Pilismaróton végre meleg levessel töltődjek, pont úgy, ahogy Fati (melegen) javasolta. Feri minden ponton vár, bár az eredeti terveink szerint csak húsz kilinként találkoznánk, de hálás vagyok a gondoskodásért. Hajlamos vagyok elszámolni magam, mert úgy gondolom, hogy kevesebb személyes frissítés is elég nekem. De aztán mindig kiderül, hogy jobb ez így, mert megkönnyíti a dolgomat, hatalmas segítséget jelent, nem csak fizikai, hanem lelki értelemben is.

Lassan már érzem, hogy nehezednek a lábak, a meleg is határozottan kezd beütni. A sildes sapi már rég a fejemen, de innentől jég is kerül bele, mint ahogy a nyakam köré tekert pelusba - viccelődünk, hogy később még jól jöhet, max a gatyámba teszem -, és a topomba is. A fej hűtése sokszor megmentett már meleg időben, nem szégyellem hát, hogy viszonylag korán elkezdek gondolni erre. S ha már pelenka, ficereg a gyomrom, hiába az Immodium, de ez már sztenderd dolog nálam, megtanultam a helyén kezelni. Készítem magam fejben, Dömös után jön a mászás a Prédikálószékre. Mellém csapódik egy sporttárs, szóval tart egy kis darabon, elfeledtetve, hogy mit is művelünk, így viszonylag haladós tempóban mozgok előre. Túl vagyunk ezen is, no.

Közeledik Pilisszentlászló, a kedvenc pontom, itt is magamba döntök egy paradicsomlevest. Először rizs nélkül kérem, de gyorsan kapcsolok, jöhet bele a betét. Olyan, de olyan jólesik, érzem, ahogy energiával tölt fel a tartalmas folyadék. Leülök pár percre, közben fogy a Sudocrem is, mert a csuromvizes öltözet kikezdi a bőröm, de ennél nagyobb bajunk sose legyen. Belák Bali mutatja az irányt, kacagok, mondom “nem szabadultok meg ilyen könnyen tőlem”, még egy gyors toi-toiozás, na most megyek, sziasztok, köszi mindent.

Nehezen mozgok. Belesétálok ezen a szakaszon bőven, igaz, tempósan, már amennyire lehet, de a séta az séta. Kicsit megtekergetem a lábfejem, a szentlászlói könnyű nyújtogatás kevésnek bizonyul. Egyre melegebb van, amíg Visegrádra érek, már arcon ver. Ezen a ponton Feri belémerőltet egy nagy kókuszrudat, a felénél már tiltakozom, elég. Hiszen frissítek eleget, gondolom magabiztosan, folyamatosan eszem. De - mint utólag majd kiderül - még ez sem elégendő. Jegelés, hűtés nagyvonalúan, bőségesen, mintha súlyok lennének a nyakamom, úgy cipelem tovább a pelusba töltött jégkockákat. Örülök a magamba szuszakolt rúdnak, örülök, hogy Feri hajthatatlan maradt, mert erőre kapok kicsit, s így indulok a Pap-rétre.

“Innen már hazafele futunk”, mantrázgatom magamban Andi barátnőm mondatát, ez vigaszt nyújt, amíg a Fellegvárig vezető utat mászom. Pici lejtmenet, aztán lassú, sunyi emelkedő, csak épp annyira, hogy fájjon. Előre nézek, aztán magam mögé, nem jön senki, csak a távolban látok egy kényelmesen mozgó versenytársat. Gyorsan kihasználom a lehetőséget egy turbó pisire, csak úgy az út szélén. Már arra sem veszem a fáradtságot, hogy egy bokor jótékony rejtekébe bújva könnyítsek magamon. Persze mikor máskor futna arra egy fiatalember, aki a távolban kényelmesen mozgó kollégát megelőzve hirtelen mellém ér. Zavartan elnézést kérünk egymástól - szégyellni valóm igazából nekem lenne több, mert épp a nadrágfelhúzás fázisánál tartok -, de valójában a szemem sem rebben. Hiába na, eljön az a pont, amikor ez nem számít, amikor semmi sem számít. Peregnek a percek. Már itt van a Pap-rét, a frissítőponton a staff a kívánságomat lesi, Feri biztat, nincs sok hátra, az utolsó megálló következik. Morogva bólogatok, meleg van, gyakorlatilag nem tudok annyi folyadékot, izót, vizet és Perpetuem-ot bevinni, hogy elég legyen. És tudom, hogy még mi vár rám: hosszú és kemény lesz ez a szakasz, nincsenek illúzióim. Vágtatok lefele, vagyis csak szeretnék. Fáj a lábfejem minden becsapódáskor, próbálok finomabban földet érni, puhán a talpam első részével talajt fogni. Ez segít, tompul a fájdalom, s azzal, hogy erre koncentrálok, egy kicsit gyorsabban peregnek az idő homokóra-szemcséi is. Végigkarcolja egy tüskés bokor a karomat. Odapillantok, látom, ahogy kiserken a vér. Rezignáltan veszem tudomásul, de boldogság suhan át rajtam. Mintha egy kis szuvenírt akarnék magammal vinni erről az utazásról, egy nyomot, amit legalább valamennyi ideig magamon viselek. Perverzió ez, de mind kicsit betegek vagyunk, akik ma itt futunk a pályán.

Érkeznek a siratófalak. Hangosan káromkodik néhány cimbora, vadul beleüvöltve az erdőbe a dühöt, feszültséget, kifacsartságot, ami ilyenkor mindenkit hatalmába kerít. Meglepően lendületesen haladok, már amennyire majdnemszáz kilivel az ember lánya mászni tud. Megelőzök egy-két bottal kapaszkodó bajtársat is, ami némi elégedettséggel tölt el. Az én szintemen minden apróságnak örülni kell. Beletenyerelek a fekete porba a fák gyökerei között, hogy könnyebben tartsam magam. Erősen fújtatok, szitkozódom, de mégis magamban játszom le a meccseimet. Nincs már sok hátra, így a buzdítás, miközben egyre erősebb a késztetés, hogy ne kocogjak, csak sétáljak. Nem állhatsz meg, kényszerítem magam fogamat összeszorítva, felidézve az idézeteket, amelyeket post-it-re felírva minden frissítőpontra összekészítettem, s Feri nyomta a kezembe. Ez most feltölt, mint ahogy az is, hogy itt állok az álmom kapujában, mert már nagyon közel a cél. Betopogok a Skanzenhoz. Most már csak a kisujjamat kell kinyújtanom, és ott vagyok. Egy pici porszem azért belepottyan a gépezetbe, mert eddig szinte hiba nélküli frissítéssel toltam, most azonban nem csúszik le se müzliszelet, se gél. Hűséges segítőm is izgatott, ő sem figyelmeztet, hogy egyek. Csak annyit kérdezek tőle, hogy a gyerekek ott lesznek-e: a válasza igen. A hír hallatán beizzítom a rakétákat és nekilódulok. A hőség mellbevágó intenzitással jelzi, hogy az utolsó pillanatig kontroll alatt kell tartani a menetet, nem lankadhat a figyelem, és ez csak a megfelelő hűtés-evés-ivás triumvirátussal sikerülhet. Szédelgek, de csak arra gondolok, hogy életemben először a lányaim is a célban várnak majd, s ettől a gondolattól már most sírhatnékom van. “Nem állhatsz meg. Most már nem.” Buldózerként haladok előre, fél lábbal bele-bele sétálva, akit tudok, megelőzve.

Elérem a Főteret, látom a tapsoló embereket. Két sporttárs, barát csak engem vár, Tomi már túl van a versenyén, Krisztámat megölelem izzadtan, csatakosan. Legördülnek a könnycseppek. Hallom a szpíkert, olyan az egész, mintha álmodnék. Ott áll a tesóm az unokahúgaimmal, meglepnek. Megpillantom a gyerekeket, szaladnak elém, megfogom a kezüket, a könnyeimen át kacagok hangosan. Elfelejtek mindent, mindent, csak ez a pillanat létezik, eufóriával átitatva, boldogságtól vizes szemekkel, amikor “a lelked égre kel.”

Belefér-e 18 órányi csoda az ember lelkébe? Lehet-e ennyi varázslatot befogadni? Biztosan.

Megengeditek, hogy legyen egy kívánságom magamnak, magunknak? Ilyen varázslatokat, csodákat kívánok. Örülni a munkád gyümölcsének. Megosztani azokkal, akiket szeretsz. Lemenni a mélybe, hogy megtisztulva a felszínre jöjj. Ha kell, újra meg újra. Megélni a félelmet, és megtenni annak dacára is.

Mert a futás kvintesszenciája: “Ha messze jut, ha visszafut: mindig magadhoz visz az út.” Ennyi és pont.

(Utóirat: egy röpke szösszenet erejéig szeretnék kitérni a frissítés fontosságára. Célbaérés után nem sokkal baromi szarul lettem, hányingerem volt, úgy éreztem, pillanatokon belül elájulok. Szerintem a vércukorszint-mérő elsötétült volna, ha valaki az aktuális értékre lett volna kíváncsi. Csak otthon lettem picit jobban, miután Feri belém préselt egy vajaskenyeret, de addig felpolcolt lábbal vegetáltam.

Oly sokszor emlegetjük a csoporttársakkal a szállóigét, hogy "a Fati megmondta!" Mert az edzőnk mindig óva int attól, hogy ellinkeskedjük a frissítést. Igenis az első perctől az utolsóig enni-inni kell, már csak azért is, mert az utolsó kilométereken a legsebezhetőbb az ember.

Ez számomra is óriási tanulság volt: kár elrontani a táv megtétele utáni örömünket a saját hülyeségünkkel.)

/Fotók: Ultra-Trail Hungary, Szümefotó/Szűcs István, Kozicsek Ferenc/